A tájképfestő telep története
Mivel az első telepünk várakozáson felül sikeresnek bizonyult,a sikereken felbuzdúlva és az esemény rendkivüli jelentőségének tudatában a szervezők javasolták a telep folytatását és már zárás elött elhatároztuk továbbműködtetését,hogy a látványból kiinduló művészek részére,akik a fenti célkitűzéseket is vállalják, anyagi és szellemi támogatás nyújtva,megfelelő alkotási körülményeket biztosítsunk a Kárpát-medence országaiból és más Európai országból meghívott művészek részére.

Eddig nyolc országból, kb. 70 különböző korú és felfogású művész,családias légkörben dolgozott telepünkön,kb. háromszáz munkát felajánlva gyüjteményeink részére. Ezek a telepünk gyakorlati, kézzelfogható eredményei három képtárban konkrétizálodtak:egy a nagyváradi Királyhágómelléki Református Egyházkerületi palotában,a második a felsőbányai és a harmadik a nagybányai RMDSZ-székházban. Ebből az anyagból, külföldön kb.20, belföldön kb.30 kiállítást rendeztünk.

Ars poéticánk ismertetésére,és munkásságunk bemutatására három katalogust szerkesztettünk és nyomtattunk ki.

Hét éve rendszeres kapcsolatban állunk a Szentendrei Régi Művészteleppel: tapasztalatcseréket, művésztalálkozókat szervezünk és kölcsönösen meghívjuk egymás képzőművészeit alkotótáborunkba. Telepünk egyúttal szellemi alkotóműhely szerepet is játszik – a nagybányai festészet eddigi történetét, célkitüzéseinket, hagyományterjesztő, -fejlesztő szerepét, valamint a kortárs képzőművészet aktuális problémáit elméleti sikon is megtárgyaljuk vitatjuk, jelentős előadók bevonásával, úgymint: Czakó Gábor író Boros Judit, Szűcs György, Sümegi György, Jurecskó László, Pogány Gábor, Feledy Balázs, Keserű Katalin, Mezei Ottó, Banner Zoltán művészettörténészek, Makovecz Imre műépítész, Jankovics Marcell művelődéstörténész, Somogyi Győző festőművész, és Véső Ágoston festőművész.



Munkásságunkat Magyarláposon kezdtük, ahol négy évig dolgoztunk, majd 2000-ben Felsőbányára költöztünk át. Ahogy szellemiségünkben egyre közelebb jutunk neves elödeinkhez úgy fizikai értelemben is közelitünk Nagybányáhóz, hisz Felsőbánya alig tíz kilométerre van a” festővárostól”. Ide visszatérőként megyünk, mert Felsőbánya igen jelentős szerepet játszott a nagybányai festészet történetében, sok neves festőt ihlette gazdag festői környezetével.

Egyesületünk 2008-ban fotósok bevonásával, tevékenységük megszervezésével is probálkozott, aminek következtében Grigorescu Mihai, Kerekes Zsóka, és Madarassy Zsolt, számos nívós fotóban örökítette meg Felsőbánya jellegzeteségeit. A fotósaink között is fétélenül meg kell emlitenünk Jean Tamás kitűnő művész portréit. Egyébbként is szervezőmunkája (amelyhez óriási mértékben Petrin László alapítványi szervező is hozzájárult) és jelentős anyagi támógatása mellett a telepünk fotó anyagának döntő részét, Véső Ágostonnal együtt készítették.

Az állandóan felmerülő anyagi gondok megszüntetésére - melyek igen nagymértékben gátolták a telep működését - létrehoztuk Jean Tamás kezdeményezésére és támogatásával a Nagybányai Képzőművészeti és Kulturális Alapítványt, amely hatékony és sokoldalú támogatást nyújtott tevékenységünkhőz, amelyet a késöbbiekben (2002-től) egyre inkább a Nagybányai Képzőművészeti és Kulturális Egyesület szervező tevékenysége váltott fel.

A fent említetteken kivül, állandó támogatóink: Nagybánya Városi Önkormányzata, Mármaros Megyei Önkormányzat, a Communitas Alapítvány. A külfőldi támogatok közül:Illyés Alapítvány, majd annak folytatója a Szülőföld Alapítvány, a Nemzeti Kulturális Alap, és igen jelentős az Academia Humana japán alapítvány tíz évre előre bíztosított támogatása, amiből ennek a honlapnak a költségeit is fedezzük.

Az egyre értékesebb eredmények, a telep hírneve újabb-többnyire helyi-támogatók bevonását tették lehetővé. Igy Blaskó István és Schneider László igazgató úrak rendszeres támogatását élvezhetjük.Utoljára de nem utolsó sorban, az alapításunk óta élvezhetjük Tőkés László erkölcsi és anyagi gondoskodását, aki rendszeres évi látogatója és lelkesítője telepünknek. Munkásságunk, eredményeink nem maradtak észrevétlenek, mert belfödön és külföldön egyaránt elismerésekkel honorálták. Igy 2002-ben a nagybányai festészet jogutódaiként vehettük át a Magyar Örökség díját, majd 2004-ben a Közjó szolgálata kitüntetést.

A 15 évi munkásságunk legjelentősebb erdményének, nem elsősorban az elkészült alkotásainknak, hanem a példamutatás az értékes kulturális hagyományaink megörzése, és ennek tovább éltetésére kifejtett erőkifejtésünket tartom. Igényeljük a nívót a kultúra minden területén, mert az igaz művészet által az ember több lesz, jobb lesz, az igaz művészet út az Istenhez. Egyébként is, a kultúra a globalizáció korában egyre jelentősebb tényezővé valik a nemzetek,és nemzetiségek identitásának megőrzésében, igy járulva hozzá az összeurópai kultúra gazdagításához, sokszínűségéhez hozzáadva a maga értékeit.

Régionkban ritkán adódik ilyen, Európa elismerését is kiváltó kulturális teljesítmény mint a nagybányai festészet, ezért mindent el kell követnünk ezen értékes hagyományunk megőrzése és értékesítése érdekében. Ezt a munkát végezzük mi is, ehhez kérjük a támogatásukat.

Véső Ágoston


A nagybányai művésztelep, művésztelepek Nagybányán
Személyes számvetés egy jubileum kapcsán


    1927 őszén, a nagybányai művésztelep egyik válságos pillanatában, amikor a megmaradás vagy széthullás problémája ismét előtérbe került, vetette papírra Thorma János a következő sorokat: „Nagybányának van egy speciális kialakult művészete, ennek az istápolása kell hogy legyen a mi legfőbb gondunk. Nincs szükségünk idegen palántákra, van nekünk gyökeres életerős művészetünk, amely ebben a talajban magától nő és virágzik. Ennek a megvédésére és fenntartására kell fordítanunk minden erőnket. Nem azt mondom ezzel, hogy más művészi törekvéseket már kizárjunk. Mi örömmel látjuk ezeket /és/ ha nem akarnak bennünket elnyomni és a mi területünket elfoglalni. Nagybánya elsősorban Nagybánya művészete, csak ezután következhetik minden más művészet.” (Rácz Albert: Thorma János naplója. Korunk, 1979. 3. sz.) Mint köztudomású, a festőiskola Mikola András, Börtsök Samu és Krizsán János vezetésével a Thorma-féle elvek alapján újraéledt, s annak ellenére, hogy Ziffer Sándor – az idegen szellemiség címzettje – kikerült a vezetésből, a viszálykodások továbbra sem szűntek meg.

    Egy másik időszakban, a második világháború utáni reménykedő néhány esztendőben, amikor a művészek mind Magyarországon, mind Romániában a sokszínűség szabadságát üdvözölték, Kassák Lajos így vezette be Képzőművészetünk Nagybányától napjainkig című könyvének első fejezetét: „Ha Nagybányáról beszélünk, vagy írunk, nem szabadulhatunk meg bizonyos elfogódottságtól. Mintha valamennyien érdemes ősünkre emlékeznénk, alázatos tárgyszerűség, kemény mértéktartás van a hangunkban. Az odaadásnak és jogos büszkeségnek ez a külső megnyilvánulása is dicséretére válik azoknak, akikre emlékezünk. Igaz, hogy közel félszázadnak kellett elmúlnia addig, amíg ez a hang ennyire kitisztult, egyformán kivetette magából a védekezés félszegségét és a támadás hevét.” (Képzőművészetünk Nagybányától napjainkig. Budapest, 1947.) E a megnyilatkozás annál is figyelemre méltóbb, mivel Kassákot a művészettörténet-írás leginkább az avantgárd élharcosaként tartja számon, mégis a modern magyar művészet kezdetét nem a MA-kör aktivizmusától, hanem a nagybányai művésztelep megalakulásától számítja, s a modern festészet „két ágazatának elindítói” szerepét Ferenczy Károlynak és Rippl-Rónai Józsefnek osztotta.

    Ha a jellemző, ám mégiscsak korhoz kötött idézetektől eltávolodunk, két alapvető fogalmat jelen gondolatmenetünk vezérfonalaként fűzhetünk egybe. Mindkét szövegben felmerül a tradíció és folytathatóság kérdése. Thorma – érthető elfogultsággal – „életerős művészetről” beszél, Kassák viszont csupán nemes és tiszteletreméltó hagyományt lát benne, amiből a további vonulatok kibontakoztak, s a jelenhez, Kassák 1947-es jelenéhez vezettek el. Ezeknek a vonulatoknak jeles képviselői az egykori „neósok” Perlrott-Csaba Vilmos, Czigány Dezső, Tihanyi Lajos, valamint a két világháború közötti „posztnagybányai iskola” vezéregyéniségei, Szőnyi István, Bernáth Aurél, hogy csak a nagybányai művésztelepen egykoron tanult festőket említsük. Nem árt már itt nyomatékosítani, hogy az izmusok harcában egy-egy „legyőzött” stílusalakulat úgyanúgy tovább élhet és hathat, mint az alkalmilag felülkerekedő ellenfele. Bizonyos idő elteltével pedig azt tapasztaljuk, hogy a korábban egymás ellenében fellépő csoportok, vagy a kortársak által összeegyeztethetetlennek tartott irányzatok „békés” szintézisben egyesülnek, mint például a naturalista ábrázolást a modernista irányzatok (expresszionizmus, kubizmus stb.) formai elemeivel vegyítő neoklasszicizmus az 1920-as években.

    Úgy gondolom, hogy a 20. századi magyar, tágabban a kelet-európai művészetben a korszakhatár nem a történészek által praktikusan használt 1945-ös dátum, hanem pontos évszámokhoz nehezen köthető szélesebb sáv, amit némi nagyvonalúsággal, egyszersmind pongyola megfogalmazással „ötvenes éveknek” nevezünk. Mind Magyarországon, mind Romániában ekkor szűnnek meg a korábbi intézmények, szerveződések, s a radikálisan átalakított gazdaság, a kultúra stb. egy központi ideológia nevében – legalábbis a tradíciók lebontása terén – igen hatékonyan működött. A politikai ideológia által sugalmazott eszméket, történelmi eseményeket és jeles személyiségeket, köztük az „új hősöket” megjelenítő, tartalmában korszerűsített, de lényegében a 19. századi historizmus eszköztárát alkalmazó, kemény „szocreál” után nyílt csak lehetőség arra, hogy óvatosan, lépésről lépésre ugyan, de a háború után eszmélkedő generáció ismét folytonosságra törekedjen a megszakadt művészeti tradíciókkal. Ezek a tradíciók azonban igen összetettek voltak, a születésük idején kialakult ellentmondásaikat tovább hordozták magukban annak ellenére, hogy a korábbi „keresztény–nemzeti”, vagy a későbbi „szocialista realista” ideológia dominanciáját nem fogadták el, s látszólag egységes frontot alkottak a művészeten kívüli hatásokkal szemben. A hatvanas években, az ekkor „harmincévesek” tehát az elmúlt bő fél évszázad összes helyi és nemzetközi hagyományát egyszerre, egy időben kapták kézhez, pontosabban a még élő mesterekkel való személyes kapcsolatuk, nyitottabb szellemiségű tanáraik segítségével, s a könyvtárak hátsó polcain rejtőző albumok révén jutottak hozzá azokhoz az információkhoz, amelyekből azután mindenki felépíthette magában a modern művészet valódi történetét. A következő évtizedekben a bukaresti és a kolozsvári főiskolákról kikerülő művészek az erdélyi városok meghatározó alakjai lettek, Véső Ágoston (1931) Nagybányán, Balázs Imre (1931), Simon Endre (1936), Zsigmond Attila (1927) Marosvásárhelyen, Veress Pál (1929) Kolozsváron, Gaál András (1936) Csíkszeredában vagy Jakobovits Miklós (1936) Nagyváradon.

    Ismét néhány emberöltőt ugorva jutunk el 1996-ig, a jelenlegi Nagybánya-festőtelep megalakulásáig. A művésztelep 10 éves története, a megalapítás centenáriumi időzítésén kívül is bővelkedett szimbolikus, a tradíciókkal való folytonosságot erősítő elemekben. Az 1996-ban indított művésztelepet a Nagybányán született, és mindig a város Festők utcájában lakó Véső Ágoston szervezi, de meghívottként dolgozott a szintén innen származó, de gyermekkorában elkerült Tenk László (1943), vagy a művésztelep doyenje, a posztnagybányai örökséget személyében megtestesítő, egykori Szőnyi-tanítvány Bod László (1920). Ugyanilyen jelképesnek érzem azonban, hogy a festőtelep nem Nagybányán, hanem Magyarláposon, a református egyház támogatásával jött létre, mely gesztus nyilván nem a figurális képi ábrázolás egyházi értelemben vett „hasznosíthatóságára” vonatkozott, hanem a képzőművészet kultúrahordozó, egyszersmind hagyományőrző funkciójának egyik lehetőségét bontakoztatta ki. Továbbá, ha tárgyilagosak akarunk lenni, mindenképpen szükséges kimondani, hogy a jelenlegi Nagybánya-alkotótábort nem a fiatal művészek önszerveződő igénye hozta létre, mint 1896-ban az eredeti nagybányai művésztelepet, ahol az alapítók átlagéletkora 30 év körül mozgott, hanem az egyfelől a megszakadt („ötvenes évek”), másfelől elfelejtett, illetve kisajátított (romániai kulturális közeg) Nagybánya-hagyomány eredeti szellemiségének és újraélesztésének vágya, amely a kulturális megmaradás egyik újabb pillérét jelentette. Az első időszakban itt dolgozó művészek majd mindegyike valamilyen formában a nagybányai tájfestészeti hagyományokból kinövő erdélyi stílusalakulatokhoz kapcsolódott, zömükben tehát az 1960-as évekre beérő, fent említett, tágabb értelemben vett generáció tagjai közé sorolhatók: Véső Ágoston, Simon Endre, Veress Pál, Zsigmond Attila. Az erdélyi alapítók aktív társra találtak a debreceni Madarász Gyulában (1935), valamint a szabadkai Gyurkovics Hunorban (1941). Természetes, hogy már kialakult stílussal, gazdag művésztelepi és kiállítási tapasztalattal rendelkeztek, ami megerősítette a tradíció-élesztést, ám leszűkítette az egyéni kísérletezés lehetőségeit. Még a fiatalabbak, mint például a kolozsvári Székely Géza (1958) esetében is igen csekély volt az esélye annak, hogy aprólékosan felépített grafikai stílusa, művészeti felfogása éppen Magyarláposon, vagy Felsőbányán fog érdemben módosulni, esetleg megváltozni. Sokkal inkább arról lehetett szó, hogy az elvontabb formákat kedvelő művészek, a Düsseldorfból érkező Lengyel Károly (1942), a szebeni Orth István (1945), vagy a sepsiszentgyörgyi Vinczeffy László (1946) aktuális művészetüket megpróbálták összeegyeztetni a művésztelep „szigorú” elvárásaival, melyből egyébként érdekes megoldások, figyelemreméltó munkák születtek. Tehát a művésztelep kebelében egyelőre nem alakulhatott ki annak a „tiszteletlen” tanítványi gárdának a magja, a mostani Czóbel Bélák, Ziffer Sándorok, Boromisza Tiborok csoportja, akik a művésztelep megújítva megőrző továbbvitelének biztosítékai lennének annak ellenére, hogy a művésztelep tehetséges fiataloknak, például a nagybányai Lukács Katalinnak (1962), vagy a kolozsvári születésű, de Budapesten élő Kenéz Anikónak (1967) nyújtott bemutatkozási és megmérettetési lehetőséget. A művésztelep alapítására szövetkezők nem voltak, és ma sincsenek könnyű helyzetben. Egyszerre kell a múltért, a múlt elismertetéséért harcolniuk, és sorfalat állniuk, sőt utat mutatniuk a hitük szerint való jövőnek.     El kell fogadnunk, hogy a művészettörténeti szereposztás koronként megváltozik, az egyes helyszíneknek, akárcsak a történeti nagybányai művésztelepnek, a művészeti életben betöltött súlya, fontossága – a gondosan megtervezett szándék ellenére – nem lehet egyenletes. Bármennyire is más volt Réti István véleménye, de az 1905–06 körül, az akkori francia kortárs művészetből inspirálódó művészek fellépése idején Nagybánya neve már elhomályosulóban volt, s Czóbelék, Zifferék generációjának köszönhetően vált – Budapestet ismét megelőzve – a soron következő modernitás szinonimájává. Újabb kori példaként az 1977-től induló Makói Grafikai Művésztelep szerepe az 1970–80-as évek fordulóján volt meghatározó, a modern – megint egy újabb modern – grafikai nyelvezet kialakításában. Az akkori művészeti élet peremén mozgó, mára egyetemi tanárokká kinevezett fiatalok (Kocsis Imre, Baranyay András, Károlyi Zsigmond, Kőnig Frigyes stb.) jártak oda. Mivel a város nem tudta, vagy nem akarta integrálni a nyári „szecesszióra” érkező avantgárd művészeket, 1990 után egy másik vonulat erősödött fel, s a makói művésztelep jelenleg a határon túli alkotók fontos, talán legfontosabb találkozó helye, ahol rendszeresen dolgozik például a középnemzedékhez tartozó, székelyudvarhelyi Bíró Gábor (1955), vagy az erdélyi művészet egyik nagy öregje, Kusztos Endre (1925) is.

    A 20. század folyamán a Nagybánya-hagyomány olyan tartósnak bizonyult, hogy példájára hivatkozva számos művésztelep sarjadt ki belőle, elég, ha sorrendben Kecskemétre, Miskolcra, Szentendrére és Zebegényre hivatkozunk, de ide tartozik a jelenlegi Nagybánya-festőtelep is, vagy például a tavalyi évben indult útjára a kárpátaljai Rónafüreden (Lumsori) egy Hollósy nevével jelzett újabb alkotótábor. Ennek az erőnek a mai jelenléte igazolni látszik Thorma kijelentését, miszerint van „gyökeres életerős művészetünk, amely ebben a talajban magától nő és virágzik”, ugyanakkor nem garantálja azt, hogy a helyszín feltétlenül a művészeti mozgások centrumába kerül majd, s alapjaiban képes saját képére és hasonlatosságára formálni a sokat kritizált, sekélyesnek mondott közízlést és az idegenszerűnek tekintett vizuális gondolkodásmódot. Egy másik oldalról felmerül a kérdés, hogy hasonlóképpen a művészeti központok földrajzi eltolódásához, a nemzetközi versus regionális jelentőség változásához, vajon a megelőző korok műfaji választásai, amelyekben egy-egy behatárolt időszakasz művészetének öndefiníciója megnyilvánul, automatikusan örökölhető-e? Nagybánya esetében megállapíthatjuk, hogy a művésztelep alapítói a tájképben, míg a „neósok” elsősorban az aktképekben érezték leginkább megragadhatónak a korszellemet, s próbáltak kimunkálni egy új stílust, meghatározni egy korszerűbb képfogalmat, s ez a törekvésük – legalábbis számukra ott és akkor – sikerre vezetett. Mindkét mozzanat a Nagybánya-tradíció részévé vált, mely tradíció további elemekkel gazdagodott a következő évtizedek során.

    A művészeti közélet, az országonként is eltérő intézményrendszer bonyolult, sokszor áttekinthetetlen működése, az egyes világnézeti vagy érdekcsoportok kimondott-kimondatlan ellentéte gátolják egy tiszta képlet felrajzolását. Ennek ellenére a konkrét kérdés számunkra így hangzik: aktuális-e ma a tájképfestészet? Ha igen, milyen tájképfestészet aktuális? Ha nem, melyik az a műfaj, amelyben jelenkorunk legteljesebben ki tudja fejezni magát? Létezik-e egyáltalán ilyen, vagy csupán individuális, egymással divergáló képzőművészeti megoldások és javaslatok vannak? S folytathatnánk a sort. Az első kérdésre személyes válasz gyanánt csak egy újabb szkeptikus kérdést tudok feltenni: aktuális-e ma a képzőművészet?     Az alkotóművész viszont szükségszerűen optimista. Ennek az optimizmusnak köszönhetőek azok a vitathatatlan eredmények, amelyet a Nagybánya-festőtelep magáénak mondhat az elmúlt évtized során. Sikerült elérnie, hogy a város neve hallatán immár nemcsak művészettörténeti kategóriára, látványos múzeumi teremsorra, hanem aktív művészek védjegyes csoportjára is gondolunk, amely régi-új társként bekapcsolódhatott a magyar és nemzetközi „művésztelepi hálózatba”. Égerházi Imre (1925) és Madarász Gyula a Hajdúsági Művésztelepet és a Hortobágyi Alkotótábort, Szakáll Ágnes (1945) a Gyulai Nyári Művésztelepet hozta szellemi közelségbe. A szentendrei Régi Művésztelep Szakács Imre (1948) személyén keresztül léphetett ismét tevékeny kapcsolatba Nagybányával. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület tulajdonában létrejött egy másfélszáz műből álló reprezentatív gyűjtemény, amelyben nemcsak az erdélyi és a magyarországi, hanem a művésztelep elveit elfogadó, hasonló gondolkodású külföldi művészek (pl. Lous Stuijfzand, Leiden) képei is helyet kaptak. A gyűjtemény jelentőségét mutatja, hogy a Kiss Elek unitárius püspök hagyatékaként Kolozsváron őrzött, hasonló léptékű, bár inkább történeti kollekciója mellett, amelyben számos nagybányai művész is képviselteti magát (Thorma János, Iványi Grünwald Béla, Jándi Dávid) a legjelentősebb 20. századi képeket egybefoglaló protestáns egyházi gyűjteménynek tekinthető. A művésztelep eddigi időszakának „hivatalos” csúcspontját 1999-ben érte el, amikor is püspöki (Tőkés László) és miniszteriális segédlettel (Dr. Hámori József) került sor a művésztelep válogatott anyagát közreadó kiállításra Nagyváradon, mely bemutató folytatódott 2000-ben Budapesten, a Vármegye Galériában. Az akkori lendületből még arra is futotta, hogy 2000–2002 között a Pécs közeli településen, Kánban három alkalommal alkotótábort szervezzen, zömében a Nagybányán közreműködő művészek meghívásával.     Egy múltat idéző számvetés után mindig a jövő kérdése a következő napirendi pont. A művésztelep további sorsához Véső Ágoston – Guszti, Guszti bácsi – már sokszor elmondott, s a 7. festőtábor alkalmával a sajtóban is napvilágot látott tételeit idézném, amelyekben máig aktuálisan veti fel, hogy milyen feltételek vezettek a régi nagybányai művésztelep sikeréhez: Hollósy karizmatikus személyisége, a tehetséges tanítványok köre, az alkotás feltételeit biztosító városvezetés, az értő és befogadó közönség, valamint a „genius loci”, a hely szelleme (Bányavidéki Új Szó, 2002. szeptember 6–12.). Nyugodtam kimondhatjuk, hogy e feltételek megléte vagy hiánya több mint száz esztendő múltával is befolyásolja, serkenti vagy gátolja egy művésztelep eredményes és hatékony működését. A „genius loci”, a hely inspiráló erejének igazolására és is szeretnék hozzájárulni a telep sikeres működéséhez. Ma délelőtt a vidéket járva festettem egy képet, inkább tájképvázlatot, mondjuk a nagybányai művésztelep alapítóinak naturalista stílusában, de azért néhány „neós” ecsetvonás is felismerhető rajta. „Az esőáztatta, rozsdás színű, kavicsos út lihegve kapaszkodik fel a hegyoldalra. A fák büszke, zöldpáncélos hadseregének tömör sorfala fogja közre az embervágta nyiladékot. Beljebb azonban társaik már a télre készülődnek, lábukat puha, bolyhos mohatakaróba csavarják. A gyertyánok égbeszökő törzsein fogást keres az alattomos árnyék, s a patakocskák sem csörgedeznek olyan vidáman: át- meg átmossák a nyárutó színeivel átvérzett avart. A nedves napok után felpuhult talajból méltatlankodva előbúvó ’mérges’ gomba is többszörös árnyékot növeszt, pimaszul versenyre kelve a toronymagas fűszálakkal. Itt elformátlanodott lábnyomok mélyedéseiben gyűlik meg a víz, amott pedig az egykori csoflingos rönkvontatók utódai által félredobott, gyökérbarnára fakult sodronykötél hever. Alig érzékelhető mozgás. Az erdei pillangók hiába lebbentik fel tünékeny bájaikat, legfeljebb néhány gyors röptű, ragadozó madarat szórakoztatnak, akik összehúzott szemréssel őrzik a táj nyugalmát. Apró, mozaikdíszes gyíkocskák merészkednek csak elő, s unottan süttetik magukat a furcsa, zuzmó-hieroglifákkal tarkított köveken. Sárga virágok, vörös bogyócskák az ágvégeken, idősebb testvéreik előtt alázatosan derékba tört nyírfa… Ősz van.”

Felsőbánya –Bódi-tó, 2005. szeptember 4.
Szücs György
Láposi tájat vázlatozó művészek, 1997
(nagyításhoz kattints a képre)
Hollosy nyomdokán, rögtönzött műterem
(nagyításhoz kattints a képre)
Művészek a Şurdeşti templomnál
(nagyításhoz kattints a képre)
Bráda Tibor munka közben
(nagyításhoz kattints a képre)
Pécsi kiállításmegynitó
(nagyításhoz kattints a képre)
Dunaszerdahelyi megnyitó, 2006
(nagyításhoz kattints a képre)
honlapterv: PINTER VISUAL